Vörösmarty Mihály balladáját, a Szép Ilonkát 1833-ban írta. Versét nem szokás így nevezni, pedig teljesen megfelel az ugyan Arany Jánosra szabott meghatározásnak, amit egy műítész szellemesnek szántan lakonikusan így faragott márványba és ezzel verte minden gimnazista fejébe. “Tragédia dalban elbeszélve.” Aranynál ehhez még járul a titokzatosság, a szakadozott szerkesztés és gyakran bűn is.
A mi költeményünkben a szerkesztés folyamatos, és inkább poénra kihegyezett. Bűn egyáltalán nem történik, mert megszólal a vadászok gyülekezésre hívó kürtje, és egy vadász nem késhet, pedig istenuccse lenne egy jó kis bűnre két jelentkező is, egy rutinos profi és egy kezdő amatőr.